2011. január 11., kedd

Van remény

Mármint nekem és a rokkának...
Lassan évek óta fonok kézi orsókon, és elég gyorsan elég jó is lettem (még ha én magam mondom is :-)...de el kell ismernem, amennyire szeretem, és nem adnám fel, nem ez a leghatékonyabb módja a fonalkészítésnek. Vonzónak tartom, hogy egyszerű eszköz, ősi, és bármikor zsebredughatom (de mejd egy másik bejegyzésben leszek költői az orsós fonás szépségeiről, ok? ) de egy örökkévalóságig tart mire annyi fonalat megfonok, ami valamire elég...
A rokkákkal viszon soha nem boldogultam, Van, kettő is, és időről időre nekiülök, hogy márpedig én most addig nem állok fel...mert nem létezik, hogy ez nekem nem megy...de mégis mindig az a vége, hogy dühösen állítom a sarokba, és azt hiszem, ez mégsem nekem való. Bennem van a hiba, nekem már csak az orsó marad.
Aztán kipróbáltam Rita rokkáját, és felcsillant a remény, de ahogy hazaértem, és a sajátommal próbálkoztam... vissza a kályhához.Marad a kéziorsó.
Egészen addig amíg Zsu leültetett az ő rokkájához, és gyors egymásutánban  produkáltam ezeket:

Nézzétek az utolsót...azt hiszem ezzel már együtt tudnék élni.
Szóval, mégsem velem van a baj...
Aki ismer már tudja ezek után mi jön. Nekem is kell rokka. Igazi, jól működő. Annyira, hogy néha sírni tudnék. És addig nem nyugszom amíg nem lesz.

Nincsenek megjegyzések: